Életünk Hamelnben

Most jött el az a pillanat, amikor úgy érzem, hogy írnom kell. Egyszerűen csak azért, mert ezt már nem lehet másképp ép ésszel kibírni, ki kell írnom magamból a hétköznapok történéseit, hogy egy kicsit kívülről tudjam szemlélni az életünket. Aki pedig kíváncsi rá, olvassa, sajnálni semmiképp sem kell bennünket, ez az életünk, ebből próbáljuk kihozni, amit lehet.

Hogy milyen egy autista gyereket nevelni?! Leginkább ahhoz lehetne hasonlítani, mintha lenne egy emberbőrbe bújt kölyökkutyánk, akit képtelenség megnevelni, aki elképesztő makacs és nem hallgat senkire és semmire. Aki mindig kiborul, ha nem az van, amit ő szeretne és semmi hajlandóságot nem mutat, hogy megértse miért nem lehet úgy valami, ahogyan ő gondolja, hogy lennie kellene. Időnként vannak apróbb sikereink nevelés terén, de nagyon apró léptekkel haladunk előre. Bálint már iskolás, május végén töltötte be a 6. évét, így augusztusban el is kezdte. Szép lassan beszokott, itt azért több mindennel foglalkoznak, korábban kell kelni, jobban lefárasztja, de szerencsére szeret menni. Ez eddig szuper, végre valamiben van egy kis sikerélményünk, de most eljött az őszi szünet ideje. Két teljes hét, ebből Peti 3 munkanapot tud itthon lenni velünk, a többi napot egyedül kell végigcsinálnom Bálinttal 8 hónapos terhesen. Alapvetően ezzel semmi gond nem lenne egy átlagos gyerek esetén, de Bálint ugye nem az. Akkor most elmesélem, hogy hogyan is indult a szünet első napja.

Peti elment dolgozni, mi még aludtunk és fél 10-ig ki se keltünk az ágyból. Bálint hajnalban felébredt, aztán visszaaludt és valószínűleg emiatt bírta ilyen sokáig. Felkeltünk, reggeliztünk, beszéltünk a szegedi Mamával messengeren, megkávéztam, majd az volt a terv, hogy kocsival elmegyünk gyógyszertárba és pékségbe. Bálint közben tusolt egyet, újabban naponta többször tusol, ez is egy program nála, hogy a vízszámlánk mennyi lesz, az egyelőre rejtély. Felöltöztünk, persze Bálintot öltöztetni kell, különben soha nem indulnánk el, végre menetkészek voltunk. Kimegyünk az autóhoz, ekkor jött a szokásos műsor, Bálint nekivetkőzik az autóban, oké, hogy a dzsekit leveti, de a cipőt és a zoknit is, hiába mondom neki, hogy azt ne vegye, nem megyünk olyan messzire. Semmi gond, hajolgatok nagy hassal, ráadom a cipőt ahányszor csak kell. Beülök, indítanám a kocsit, de semmi, látom, hogy égnek a benti lámpák, Bálint egyik új hobbija, hogy felkapcsolgatja mielőtt kiszáll és mi nem mindig vesszük észre. Most sikerült lemerítenie az aksit teljesen, szuper! Hívom Petit, hogy mi történt, csak hogy tudjon róla és alkalomadtán szerezzen egy kábelt, hogy be tudjuk indítani az autót. A legnehezebb rész, hogy ki kell Bálintot szedni az autóbál, hiába mondtam neki, hogy nem működik, elromlott, nem tudunk elindulni. Erre ő csapkodott, dühöngött és fejbe rúgott, a szemüvegem is majdnem lerepült. Na itt egy picit elszakadt a cérna nálam, de muszáj volt kirángatnom valahogy az autóból. 

Elindultunk gyalog a gyógyszertárba, szerencsére a közelben van egy és pékség is. Egész simán eljutottunk odáig, a gyógyszertárban is normálisan viselkedett, de amint kijöttünk és nem arra indultunk amerre szerette volna, ismét hiszti, le akarta dobni magát a földre. Próbáltam csitítani, mondani, hogy megyünk a pékségbe, de meg se hallotta. Nem terhesen se könnyű egy 30 kilós gyereket erővel visszatartani, terelgetni, hát még így. Fognom kellett nehogy kiszaladjon az autók elé és persze rávenni, hogy végre elinduljunk. Ilyenkor már nem is gondolok arra, hogy mit gondolhatnak mások, miért viselkedik így egy ekkora gyerek. Kisebb korában még azért ez kezelhetőbb volt, de egyre nehezebb. Mentünk a pékségbe, azt is egész jól megoldottuk, esetleg akkor még sétálhatnánk egy kicsit, gondoltam én naivan, vegyünk fel pénzt a banknál, ami egy buszmegállóra van, nem olyan nagy séta. Útközben van egy kisebb játszótér, jó, menjünk arrafelé, miért is ne. Itt már el tudtam engedni Bálint kezét, messzebb kerültünk az autóúttól. Hinta, csúszda, homokozó, kicsit vizes minden az éjszakai eső miatt. Bálint egyből vetkőzni kezd, ha odaérünk a játszótérre vagy meglát egy homokozót, egyszerűen nem érti, nem érzékeli, hogy már hűvös van, ez már nem megy így. Persze nem engedtem neki, hogy levetkőzzön, 13 fokban, úgy hogy a szél is erősen fújt, nem lett volna túl jó ötlet mezítláb, kabát nélkül játszani. Erre belefeküdt a homokozóba, ezt már nem hagyhattam, be kellett mennem kirángatni, valahogyan kiszedtem, összekapartam minden erőmet és reménykedtem, hogy nem lesz semmi bajom az erőfeszítéstől. 

Ha ennyire nem megy a dolog, akkor irány haza, sem erőm, sem idegzetem nincs hozzá, hogy így menjünk végig az utcán. Hazaértünk, az udvaron ismét következett a vetkőzés. Kicsit hagytam, szélvédett helyen volt, a nap is kisütött, lenyugodott és utána magától bejött. Közben éreztem, hogy valami nagyon büdös, naná, hogy macskaszar volt. Sikeresen mindketten beleléptünk, de főleg én. Még jó, hogy előtte végigmentem cipővel a lakáson és ez terhesen különösen kerülendő. Közben Bálint már a fürdőben volt, cipőket kiraktam, kerestem hol lehet macskapiszok a lakásban. Majd megírtam Petinek a történteket, hogy milyen klasszul telik a napunk. Ezalatt Bálint a tegnap megkezdett habfürdője kétharmadát magára locsolta és kenegette magát a kádban. Örülhetek, hogy mindezt legalább a kádban csinálta. Gyerek letusol, felmosóvíz előkészít, akkor használjuk ki az időt és mossuk fel a lakást gyorsan, amíg Bálint habzik és csúszkál a kádban.

És ez még csak az első nap, délután fél 2, mi lesz még itt később?! Inkább nem szeretnék belegondolni, haladjunk lépésről-lépésre, éljük túl az adott napot, a többi meg majd alakul. Próbálom kímélni magam és vigyázni amennyire lehet, de azt hiszem egy ilyen gyerek mellett ez esélytelen, csak a jószerencsében bízhatok, hogy minden rendben lesz a babával és velem is. Felénk ilyen egy átlagos nap Bálinttal.